Nyolcadik interjú alanyom Szabó Ági a családi és portréfotózás nagykövete
Hogyan kerültél kapcsolatba a fotózással és azon belül a családi fotózással?
Édesapám fotós, így a gyerekkorom jó részét a sötétkamrában töltöttem mellette, de valahogy sosem szippantott be ez a világ, a mai napig nem vagyok az a fajta fotós, aki mindenhová géppel megy, sokkal jobban szeretem a mindennapi pillatokat tényleg megélni (plusz bazi nehéz a gép eleve), ellenben amikor fotózás van, akkor megszűnik minden és akkor minden idegszálammal ott vagyok - ennek következtében emlékszem még arra is, hogy egy 8 évvel ezelőtti fotózáson a család otthonában hol volt a szennyeskosár. Ugyan az egyetemen fotóból írtam esztétika szakon a diplomamunkámat, de még akkor is inkább a "kell" és az "illene" motivált, mint igazi belső indíttatás.
Amikor a fiam megszületett 2013-ban, akkor apukám újra felvetette, hogy csináljam ezt, jó érzékem van hozzá. Egy gyenge pillanatomban majdnem azt mondtam, hogy rendben, aztán ránéztem, hogy mit jelent a gyerek-és családi fotózás és újabb egy évre nagyon messzire menekültem a dologtól. (akkoriban még bőven a kosárkába bugyolált agyonretusált viaszbabás képek vitték a prímet)
2014-ben viszont volt egy fordulópont, egy péntek esti vacsorán a szüleimnél megint jött a nagy kérdés: "Ági, miért nem fotózol, kitanítalak, adok felszerelést, hidd el jó lesz".
Jobb ötletem akkor nem volt, hogy merre menjek tovább az életemmel, így rábólintottam.
Másnap reggel a facebookon az első, amit megláttam: egy ismerősöm a második babáját várta és keresett valakit, aki megörökíti ezt a pillanatot.
Én azonnal írtam neki, hogy már kerek 8 órája fotós vagyok, így csináljuk. Persze elmeséltem neki, hogy a technikai tudásom megvan hozzá, de tanulok, és így indult, innentől gyakorlatilag végig tele volt a naptáram évekig.
A családfotózás nem volt kérdés, pontosabban nem döntés volt, ez vagyok én. A stílus, az irány, a műfaj sem volt kérdés, kizárólag a doku vonal mentén tudok működni, távol áll tőlem minden olyan helyzet, amit meg kell teremteni, ami olyat akar mutatni, ami nincs. Sokkal jobban érdekel annak a megörökítése, ami TÉNYLEG VAN, valamint azoknak a pillanatoknak a megtalálása, amik megmutatják, hogy a TÉNYLEG VAN mögött még mennyi minden rejtezik. Nem a cukit keresem, meg a díszletbe öltöztetett embereket természetesen pipacsmezőn, naplementekor (ezzel nem leszólni akarok senkit, szépek ezek a képek, csak más, mint amit én képviselek), hanem az őszintét. Meg az igazit. A maszatos arcot banánmajszolás közben. A kócos hajat. A sáros cipőt.
Hogyan kerülsz "mood"-ba?
A családokkal a fotózás előtt beszélgetünk egy fél órát, hogy megtervezzük a megtervezhetetlent, de legalább a kereteket megadjuk, gyerekekről kérdezek, családi dinamikáról.
A mood azonban csak abban a pillanatban üt be, amikor megérkezünk, találkozunk a családokkal, akkor viszont 200%-on. Az első percben.
Ebben a műfajban, legalábbis nálam az előkészület annyit jelent, hogy előveszem a gépet, nem kell fényeket beállítani, háttérrel babrálni, így tényleg minden akkor kezdődik, amikor megérkezünk.
Innentől megszűnik minden, dombon gurulunk le, virágot szedünk, fogócskázunk, mindenre is felmászunk. Ha otthon fotózunk a családoknál, akkor legózok a gyerekekkel, rángatnak ide-oda, ennél klasszabb élmény nem is lehet.
A gyerekek a főnökök, így tervezni csak titokban lehet, de 9 év után azért van a tarsolyomban egy s más, hogy hogyan irányítsuk a gyerekeket úgy, hogy ne vegyék észre.
Minden azon múlik, amilyen a kémia köztünk a családdal, ennek pedig feltétele a bizalom tőlük felém, ezért is beszélgetek előtte mindenkivel, mert hiába a pénz beszél, nem lesznek jó képek azok, ahol a család csak azért volt ott, hogy ott legyen, hogy meglegyen a kötelező éves fotózás és gyakorlatilag teljesen mindegy nekik, hogy ki kattintgat. De ha rám bízzák magukat, akkor ott fantasztikus dolgok születhetnek.
Meg szoktam kérdezni, inkább csak illemből (psszt, ezt ne mondd el senkinek :)), hogy van-e elképzelésük, hogy mit szeretnének, és a legszebb, amit ilyenkor hallhatok, hogy "nincs, nekünk bármi és minden is jó."
Mi volt a legextrémebb helyzet a karriered során?
Ez még az utam elején történt, egy pici gyerekszobában fotóztunk éppen, és 24-105-ös obi ide vagy oda, csak úgy fértem el, hogy be kellett másznom a kanapé mögé. Befelé még ment, de kijönni már nem tudtam, apuka lapátolt ki onnan valahogy.
Többször volt már olyan, hogy az időjárás szólt közbe, de valahogy - ugyanis nemhivatalos esőtündér vagyok - mindig a legjobbra fordul a helyzet. Lett 3 órás fotózásból 20 perces, amit elmosott az eső, de mégis minden jó lett pont úgy, ahogy volt.
Nemrégiben volt egy izgalmas délutáni fotózásom: 15 fős családot fotóztam, a világ és az ország több tájáról verődött össze a csapat, tehát csak az a nap, csak annak a délutánja jöhetett szóba. 4-re volt megbeszélve a találkozó, de pont 4-től őrületes vihart jósoltak.
4-kor a 15 főből három volt jelen: nagymama, akiért az egész fotózás létrejött, egy nagyon imádni való fogyatékos leányzó (hívjuk Ancsinak) és az unokatesója, akinek 5-kor indult volna a vonat vidékre.
4-kor Ancsi elszökött. 4.05-kor leszakadt az ég. Unokatesó utánarohant. Nagymamát beültettem az autómba, mivel ők taxival érkeztek, a lányok után rohantam. 100 méterre meg is találtam őket, de azon a 100 méteren vissza az autóig úgy bőrig áztunk, hogy a legalsó rétegekig ruhacsere. Az autóm ülései 3 nap után száradtak ki. Csakhogy, mivel vidéken voltunk, alig volt száraz ruhánk, az egyetlen vállalható nadrágomat az unokatesónak adtam, én kutyasétáltatós outfitben fotóztam végig utána a délutánt.
Szerencsére a rendelkezésünkre állt egy B-helyszín, az eső is elállt, 5.15-re (!) befutott a csapat utolsó 4 tagja is, és olyan fényeket kaptunk, hogy minden előzetes káosz megérte ezért.
Milyen terveid vannak a jövőre nézvést?
A fotózás mellett tavaly novemberben indult egy másik vállalkozásom, ahol az ADHD tudatosítást ( és minden más neurodivergenica normalizálását, társadalmi elfogadtatását) tűztem ki célul.
Ennek egyik eleme egy nagyszabású tabló lenne, ADHD-s gyerekekről készülő fotósorozat, dokumentarista stílusban. Akár történeteket mögé rakva. A nagy álom, hogy ebből kiállítások és ad abszurdum egy könyv/album szülessen.
Továbbá, a családi fotózás mellett foglalkozom ovis-sulis fotózással is, itt is kicsit másként, mint a megszokott macis-pózolós-mereven ülő megszeppent gyerekes téma, egyszerű háttereket használok és olyan hangulatot, ahol mindent szabad, ezt is szeretném aktívabban űzni.
Szoktál-e improvizálni?
Csak azt teszem. A családi fotózás területén nincsenek tervek, nincsenek célok, nincsenek elvárások. Nem is lehetnek, hiszen minden azon múlik, hogy a gyerekeknek milyen a kedvük.
Nálam a gyerekek a főnökök, arra megyünk és azt csinálunk, ami nekik komfortos. Hiszen hiába a csodás fények, a szép helyszín, a durcás kisgyerek a legszebb fényben is durcás kisgyerek lesz. Így nálam az ember van a középpontban, szemben a körülményekkel.
Az egyetlen, amit tervezni tudunk, az a helyszín, de az is gyakran változik a fentiek függvényében . Igyekszem felkészíteni a családokat arra, hogy nem tudunk tervezni és nem is kell, nem szükséges programot, játszóteret, témát választani, mert pont elég, ha együtt vannak. De van, amikor ezt valahogy nem tudom átadni és van a csapatban olyan, aki mindenáron végig szeretné járni a település összes játszóterét, mert az jó a gyerekeknek, hiába mondom, hogy a képek szempontjából viszont öngyilkosság. Ilyenkor jön az alkalmazkodás, a köztes megoldások és valahogy mégis jó a vége mindennek.
Mi a kedvenc részed a fotózásban és mi a legkedvesebb emléked?
A kedvenc részem a fotózásban az a pont, amikor elkezdenek feloldódni a családok, megérzik, hogy itt aztán tényleg mindent szabad, és ezen a ponton a visszafogott apukák, a szégyenlős anyukák vagy a "jól viselkedő" gyerekek felszabadulnak és megindul az ötletek áramlása: menjünk ide, csináljuk ezt, játsszuk azt, hogy... Ez fantasztikus érzés. Van, hogy ez csak akkor következik be, amikor elhangzik az első "szerintem lassan végeztünk" mondat tőlem. Ezt szándékosan hamarabb szoktam bevetni, mint ahogy tényleg a végét tervezem, mert ilyenkor megkönnyebbül mindenki és még van egy jó adag öröm és játék ilyenkor.
A másik kedvenc részem, amikor leülök válogatni és retusálni és ha olyan a sorozat, akkor sokszor jön a libabőr és a "wow" a képeket látva, ilyenkor nagyon boldog vagyok.
9 év alatt sok kedves emlékem gyűlt össze, de a legszebbek azok, amikor a fotózástól irtózó családtagok megérzik az élményt és elengedik magukat. Volt olyan "apukám", aki az első fotózáskor nem győzött másik helyiségbe menekülni a kamera elől, tényleg láttam a zsigeri rettegést az arcán. Következő éven minden képen szerepelt, ő mondta, hogy mit, hogyan, hol, ötletelt, szerepelt, imádta.
A másik kiemelkedő eset, amikor a nagy tesó annyira ódzkodott a fotózástól, hogy még a saját szüleinek sem engedte a mindennapokban a fényképezést. Ezzel indultunk, tényleg azt hittem az elején, hogy ez most egy lehetetlen helyzet.
15 perc múlva ez a kisfiú pózolt, bohóckodott, szervezkedett, ugrált és végtelenül jókedvű és boldog volt. Számomra ezek a nagy sikerek, nem a díjak és az elismerések. Meg amikor végigkísérem a család életét az első baba 13 napos korától, a második baba, harmadik babáig, amikor a harmadik is már nagy ovis, látom őket évről évre, a falon gyűlnek a fotóim.
Évekig én fotóztam a pici and the city márka lookbook-ját, nagyon szerettem Jankával fotózni, fantasztikus koncepciók, helyszínek, babák-gyerekek és természetesen kis ruhák voltak a fókuszban.
fotó: Szabó Ági
Comentarios