Hetedik interjú alanyom Faragó László a rendezvényfotózás és portréfotózás specialistája
Hogyan kerültél kapcsolatba a fotózással és azon belül a rendezvényfotózással?
Mint nagyjából mindenki más, én is még bőven gyerekként kaptam rá a fotózásra a kis családi digitális kompakt géppel. Fotóztam mindent, amit csak láttam: naplementét, virágokat, bogarakat, autókat, épületeket, időnként még embereket is. Az évek során aztán – bár akkor még nem tudtam, hogy később ezzel fogok foglalkozni – elkezdtem egyre nagyobb odaadással tanulni a szakmát. Egyik fotóiskola jött a másik után, időközben pedig a kompakt gépemből is DSLR lett, egymás után jöttek az objektívek, vakuk, kiegészítők – ahogy az lenni szokott. :)
Konkrétan rendezvényfotózással viszont csak később, már egyetemista koromban, a Közgázon (Budapesti Corvinus Egyetem) kezdtem el foglalkozni, az ottani diáklap riportfotósaként. Fotóztam egyetemi és vállalati eseményeket, konferenciákat, meg persze hobbi fotósként olyan rendezvényeket is, amik még érdekeltek. Miután lediplomáztam, abból a körből jöttek az első céges megbízóim és ajánlásaim is.
Vállalkozóként persze már a honlapomról is érkeztek felkérések, ma pedig ott tartunk, hogy nem ritka az időpont ütközés. Néha válogatnom kell a megkeresések között, vagy legalábbis delegálnom a rendezvényfotózások egy részét a fotós partnereimnek.
Mi motivál a fotózások előtt?
A rendezvényfotózás olyan szempontból mindig kihívás, hogy múlandó dolgokat kell időtálló módon megörökíteni. Emellett pedig – mivel céges megrendelésre dolgozom – az ügyfél kommunikációs igényeinek megfelelő képsorozatot kell készítenem. Többnyire profitorientált szervezeteknek, cégeknek fotózom, nekik pedig közvetetten vagy közvetlenül a bevételük is múlik azon, hogy én hogyan teljesítek. Ezért nagyon fontos átgondoltan nekiindulni a fotózásnak. Ilyen téren segítségemre van a marketinges közgazdász múltam: mindig igyekszem a megbízó helyébe képzelni magam, kitalálni milyen képeket tud leginkább hasznosítani. Illetve nem árt azt is figyelembe venni, hogy a képek jövőbeli szemlélőit mi fogja meg: egy hangulat, egy mosoly az esemény résztvevőinek arcán, vagy mondjuk maga a helyszín patinás jellege.
Hogyan kerülsz "mood"-ba?
Nem tudom másnál ez hogy működik, nekem nincs kifejezett trükköm erre. Vagy ha ez trükknek számít, akkor úgy, hogy egyszerűen csak elkezdem lőni a fotókat, és 10-20 kép után már olyan olajozottan működöm mintha már órák óta dolgoznék – nincs lámpaláz, sem kezdeti stressz.
Az én tapasztalatom szerint inkább az a fő kérdés, hogy a rendezvény részvevői mikor kerülnek hangulatba. Az esemény jellegétől és helyszínétől is függ nyilván, hogy a fotós mennyire tudja észrevétlenül végezni a munkáját, de gyakran az első 10-15 perc fotóit azért kell kukázom a válogatás során, mert láthatóan feszengenek rajtuk résztvevők, hiszen a szemük sarkából pontosan látják, hogy fotózzák őket. Minden társaságnak kell egy kis idő, amíg megszokja a helyzetet – mondhatnám úgyis, hogy amíg befogadja a fotóst a köreibe. Fesztiválokon ezt nyilván könnyebb kivitelezni, hiszen ott egyrészt a hangulat is oldottabb, másrészt könnyebb lesből „támadni”, de egy 30 négyzetméteres kis teremben például elkerülhetetlen, hogy észrevegyenek munka közben.
A kezdeti feszengést én egyébként a képek elkattintása után egy, a résztvevők irányába megeresztett széles mosollyal szoktam oldani, ettől a lefotózott társaság is megkönnyebbül, és általában megtörik a jég. Pár óra elteltével pedig nem ritka, hogy ugyanaz a csapat, akit egyszer már lefotóztam, külön kér még képeket tőlem.
Szoktál-e improvizálni?
Mindig vannak váratlan helyzetek, így improvizáció nélkül úgy gondolom nem is lehet rendezvényt fotózni. Nyilván van egy előre eltervezett menetrend és egy – a korábban említett – gondolati háttér, amivel nekiindul az ember az adott eseménynek, de gyakran csak a helyszínen, élesben derül ki, hogy amit kigondoltál, az nem úgy fog működni, ahogy eltervezed. Ilyenkor kell a gyors helyzetfelismerő képesség. Ráadásul mivel egy rendezvényen te fotósként 99%-ban csak megfigyelő lehetsz, így ki vagy szolgáltatva a történéseknek; az alkalmazkodóképesség és a gyors helyzetfelismerés elengedhetetlen. Szerintem a kulcs a folyamatos jelenlét. És itt nem csak a testi frissességre gondolok, hanem szellemi éberségre is. Mindig azt mondom: tartsd nyitva a szemed, az ujjadat pedig az exponáló gombon, akkor nem maradsz le semmiről.
Mi a kedvenc részed a fotózásban?
Az a pillanat, amikor megvan A Kép. Minden rendezvényen van egy ilyen pont, amikor tudod, hogy ennél jobbat ma már nem fogsz lőni. Amikor eljön ez a pillanat, akkor tudom, hogy érdemes volt felkelni reggel, és a megbízóm is elégedett lesz.
Mi a legkedvesebb emléked a rendezvényfotózások sorából?
Nagyon nehéz egyet kiemelni, mert rengeteg szuper munkám és jó emlékem akad az elmúlt évekből. Valószínűleg most valami nagyon "fancy" eseményről várnak egy olyan sztorit az olvasók, amikor mondjuk egy sztár mellett álltam a backstage-ben vagy ilyesmi.
Volt nyilván ilyen is, de számomra mégis azok a pillanatok a legértékesebbek, amikor olyan érzelmeknek és történéseknek lehetek szemtanúja, amik túlmutatnak önmagukon. Ilyenkor bevallom időnként engem is elragadnak az érzelmek.
Megmosolyogtató, de az egyik legutóbbi ilyen élményem egy sima falunapon volt. Kocs község minden évben megrendezi a Nemzetközi kocsitoló fesztivált, ahol magyar és külföldi csapatok egymással versengve, időre szekereket tolnak végig a falu főutcáján. A helyi srácok győzelmét konkrétan úgy kaptam lencsevégre, hogy a könnyeimmel küszködtem közben… :D A csapat örömtánca, az összeölelkezés, a boldogságtól zokogó arcok és a tömeg üdvrivalgása annyira megérintett. Érezhető volt, hogy számukra ez egy nagy pillanat, melyben benne volt több hét vagy hónap intenzív felkészülése, erőfeszítése. Velük együtt örültem miközben megállás nélkül kattogott a zár. Akkor tudatosult bennem újra, hogy valójában az ilyen pillanatokért élünk, és ezeket megörökíteni az egyik leghálásabb dolog, ami egy fotóssal történhet.
fotó: Faragó László
Comments